Anya, szerinted Candynek jó nálunk? – kérdezte egyszer a fiam.
Családunk legnagyobb kedvence Candy, a border collie. Tegyük fel, hogy hiszek a lélekvándorlásban: egyszer szeretnék nálunk kutya lenni!
Candy olyannyira családtag, hogy néha még beszélgetünk is vele. Sokszor néz is furán. „Azért ennyi mindent nem értek én, Kisgazdám!” Aztán énekelve mégis válaszol, ha úgy tartja kedve.
Mozaikcsaládban élünk – akinek hasonlóban van része, tudja milyen ez. Öten vagyunk, ötfélék. Sosem unalmas az élet és ettől olyan őrült izgalmas ez az egész. Szeretjük így.
Családi kedvencünk
Szerencsére van több közös pont is, amit mindannyian szeretünk, de ezek közül a legjelentősebb
A KUTYA.
Hol az egyik, hol a másik gyerek fekszik le mellé, bújik hozzá. Annyira finom, puha kabátja van! Ha nem ők, akkor én fekszem le mellé a szőnyegre és fúrom bele az arcom a meleg bundájába. Sosem ellenkezik. Boldogan tűri, bármit teszünk vele. A srácok egészen az ölükbe veszik, pedig nem egy öleb. Tulajdonképpen mindent imád, csak vele foglalkozzanak.
Egy mindenkiért, mindenki egyért
Tanítja, eteti és fésüli az egész család. Nem sok olyan élethelyzet van, amikor egy egész társaság feltétel nélkül szeret valamit vagy valakit. Van ebben valami csodálatos, amit nem is igazán tudnék megfogalmazni. Egy összetartó erő, amit semmi nem tud befolyásolni, ami lerombolhatatlan és eltörölhetetlen. Egy kis állat idézi ezt elő a kedvességével. Varázslatos.
Most már elárulhatom, hogy amikor nem sikerül valami, néha Candyhez menekülök. Egy kis megnyugvásért, új energiáért. Elég egy kis simi és bújás, máris újra szebb a világ.
Azt hiszem Candynek egész jó lehet itt nálunk.
